A bűneset
"A kígyó, pedig ravaszabb vala minden mezei vadnál, melyet az Úr Isten teremtett vala, és monda az asszonynak: Csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek?"
(1Móz 3: 1)
Elérkeztünk az Arany-kor utolsó próbájához. Most mindent, amire az ember vágyott, az Isten próbának veti alá. Tudjuk, hogy egyes szellemszemélyei ugyanúgy szembefordultak teremtőjük szerető gondoskodásával, mint mi emberek. Az Isten ellátta az embert mindazzal, amire az élete folytatásához, sőt az örök életnek folyamatban tartásához szükséges. Ezen kívül, kielégítő munkával, gyönyörű környezettel, magas szinten élvezhető táplálékkal látta el úgy anyagi, mint szellemi szinten. Mindezeken túl olyan magas szintű képzést nyújtott neki, amely minden tekintetben kielégítő, sőt élvezetes. Megtanulhatta, hogyan kell bánni a környezetével, társával, az alárendelt bioszférával, annak környezetével; és hogyan, s milyen kapcsolatot kell fenntartania Teremtőjével.
Egyik szellemi Fia viszont elvégezte szívében, hogy Atyjától elidegenedve, a hatalma alá helyezett teremtés fölött egy másfajta uralmat fog gyakorolni. Olyat, amilyet ő akar. Az anyagi világ az ő felügyeletére volt bízva. Ő volt Lucifer, a Fényhordozó, az energia és az anyag fenntartóinak főistene, a kérubok feje. Már régen fejébe vette, hogy megkörnyékezi az embert, megszerzi annak imádatát. Azt az imádatot, amely egyedül az Alkotóját és Fenntartóját, az Istent illeti meg. Míg az ember harmóniában volt önmagában, addig Lucifer hiába próbálkozott volna. Nem talált vágyaiban és elméjében olyan rést, amellyel kikezdhette volna Teremtője iránti feddhetetlenségét és lojalitását. De egy asszony… az más. Ha az ember annyira vágyott rá, akkor nyilván igen nagy kincs az az ő számára. Mivel az ember érzelmeinek tetemes része az asszonyba került, talán ki is kezdhető – főleg, ha a férje épp nincs ott. Ahogy így gondolkodott, el is tervezte, hogy kikezdi az asszony szívét, és férje iránti hűségét. Apró hízelkedő és kedvesnek tűnő hazugságot ültetett el a szívében, mellyel lassan megmérgezte azt. Majd a mérgezett szavak hosszú idő után olyan érzelmeket tápláltak lelkében, melyek elérték a Szívtelen Félisten által várt hatást.
Jóllehet, a Teremtő ismerte e Fiának szíve gondolatát (természetesen helyes oktatással igyekezett is kiigazítani azt), tudta is annak végkimenetelét (hisz Ő az időn kívül élt, s így az idő bármely pillanatába belelát), mégis megengedte neki, hogy véghezvigye tervét, mert őt is épp úgy szerette, mint az embert.
Így az asszony előtt kígyó képében mutatkozott, s szólt hozzá. Ez nem volt szokatlan, hisz ekkor még az ember tökéletes összhangban élt az állatokkal, s megfelelő módon kommunikáltak is egymással. Amit viszont a kígyó mondott, az új volt.
Kétséget ébresztett a nő szívében: „Valóban azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek?” Micsoda körmönfont kérdés! Persze egy kis hazugsággal is fűszerezte. Mintha csak azt kérdezte volna: az Isten valóban eltiltott benneteket minden jótól? Lehet, hogy az Isten nem is jót akart nektek? De egyben az emberpár kapcsolatát is aláásta. Az asszony ugyanis mindazt, amit tudott: a férjétől tanulhatta meg, hisz jóval később teremtetett, és teokratikusan is alá van rendelve. Az ember az Istentől tanul közvetlenül, vagy szellembirodalma bizonyos tagjain (mint pl. a Szón) keresztül; míg az asszony a férjétől hall mindazokról a dolgokról és törvényekről, melyeket a férje már megtanult és alkalmaz.
De figyeljük csak, mit ért el vele!
" És monda az asszony a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk. De annak a fának gyümölcséből, mely a kertnek közepette van, azt mondá Isten: abból ne egyetek, azt meg se illessétek, hogy meg ne haljatok."
(1Móz 3: 2, 3)
Pontosan idézte a férjétől hallott isteni tanítást. Természetesen alkalmazni is tudta azt, hiszen rendszeresen táplálkozott nap, mint nap, és ahhoz a fához a tiltás értelmében nem nyúlt. De mégis miért kérdezhette ezt tőle a kígyó? Honnan tudhatta, hogy ezzel tőrbe csalhatja? Onnan, hogy az emberből főleg az érzelmek nagy része át lett plántálva az asszonyba, márpedig az érzelmek a vágyak melegágya. Látta is nyilván Lucifer, hogy az asszony valahányszor a kert közepén jár, kíváncsisággal és vágyakozva tekint a tiltott fára. Ha nem így lenne: nem lett volna értelme megkörnyékezni őt, s romba dönteni, vagy legalább is megingatni a hitét.
Viszont azzal, hogy válaszában szándékosan nélkülözi a tiltott fa nevét (hisz a kert közepén kettő is volt, s az egyikről rendszeresen evett), megerősítette Lucifert abban, hogy az asszony szívében már egy takargatni való vágyat dédelget. Így már közvetlenül támadhatott.
" És monda a kígyó az asszonynak: Bizony nem haltok meg;"
(1Móz 3: 4)
Ezzel szíven is döfte. Az asszony valószínűleg ismeri az ember történelmét az Istentől elszakadt szikrától sok-sok életen, megnyilvánulási formán, vágytengeren egészen odáig, hogy abból asszony vétetett. Ismeri az ember célját – vagyis, hogy olyan lelki és szellemi egyveleget alkotott neki az Isten, amely hozzásegíti eredeti helyzetének felismeréséhez, és lehetővé teszi az oda történő visszatérést. Ezt jelenti az örök élet. Viszont Isten azt mondta, hogy ha esznek a jó és gonosz tudásának fájáról: azaz megízlelik a helytelen tetteik visszahatásait, és azt szembe tudják állítani cselekedeteikkel, akkor számukra nincs kiút a vágytestek birodalmából. Így, amikor az megsemmisül, ők nem tudnak kilépni belőle, s vele együtt semmisülnek meg. Meghalnak. Azt csak tudása útján tapasztalhatja, hogy férje már több millió éve mellette van, és hogy ő előtte is volt. Közvetlen tapasztalati úton csupán arról van fogalma, hogy ő még él, és nem is rosszul. És tele van vágyakozással. Olyan vágyakozással, amely az Isten (vagy csak a férje – gondolja ő) határozottan megtiltott.
Így Sátán (mert Lucifer, ahogy hazudott, Sátánná lett) már szívének döfhette a nyílt hazugságot: nem haltok meg! Éva teljesen összezavarodik: keveredik benne a reinkarnációs életeinek összessége jelenlegi anyagi valójával. (Ahogy bennünk is!)
De figyeljük csak, hogyan keveri tovább a kártyát!
" Hanem tudja az Isten, hogy a mely napon ejéndetek abból, megnyilatkoznak a ti szemeitek, és olyanok lésztek mint az Isten: jónak és gonosznak tudói."
81Móz 3: 5)
Na, ezzel aztán jól megkeverte az asszony fejét. Ha eddig nem tudta, mire való ez a fa; akkor most jött a kígyó, és az megmondta neki. Erre vágyott már mióta. De akkor miért tiltotta őt az Isten (vagy férje – igazából már ezt sem tudja), mikor ilyen nagyszerű dolgot rejt. Azzal akar próbára tenni, hogy valami jót megvon tőlem? A mi kertünkben van, akkor a mienk ez is. Most nem tudom, mi a különbség jó és rossz között. Ha azonban a fa által megtudom: talán még jobban szeretni fog engem az én férjem. És még sorolhatnám azokat az ostoba vágyakkal átszőtt önmegalázó gondolatokat, amelyek az asszony fejében kavarogtak, mint az óceán hullámai. Még zúgott is tőle a feje. Mámoros tekintettel itta a kígyó szavait. Gyakorlatilag transzba esett a hallottaktól. Az természetesen eszébe sem jutott, hogy a teremtő valójában miért is tiltotta tőle. Meg sem fordult a fejében, hogy ellenszegülni Istennek vagy képviselőjének (férjének), egyenlő a Tőle való elszakadással, az életenergia további visszautasításával; s így a halállal. Nem is gondolta, hogy a jó és a gonosz közötti különbséget nem csupán az ismeret szintjén fogja megismerni, de keményen meg is kell tapasztalnia az életben, sőt évmilliókon át a leszármazottai életében is annak hatását és következményeit.
" És látá az asszony, hogy jó az a fa eledelre s hogy kedves a szemnek, és kivánatos az a fa a bölcsességéért: szakaszta azért annak gyümölcséből, és evék, és ada vele levő férjének is, és az is evék."
(1Móz 3: 6)
Az extatikus élmény hatására rögtön neki is ront a fának, és beleharap a gyümölcsébe. És láss csodát, a kígyó igazat beszélt: nem is halt bele (… azonnal!). Hogy később igen, azt akkor még nem tudta. Ettől a felismeréstől azonban úgy fellelkesült, hogy azonnal megkínálta a férjét is. Természetesen ez nem volt olyan egyszerű, hisz a férje eddig épp az ellenkezőjét tanította feleségének, s ő is ennek megfelelően viselkedett. Nem is kételkedett sohasem a tiltás jogosságában. Ám az ő vágya más irányú volt. A nők a tárgyakért és azok megszerzéséért vannak megveszve; a férfiak viszont a nőért. Vágyakozásuknak ez a legősibb tárgya, és egyben a mai napig a legerősebb is. Természetesen Édenben a férfi még nem ismerte a buja kéjek gyönyörét. Egyszerűen csak lelki síkon vágyott felesége társaságára, ami sokkal nagyobb, tartósabb gyönyört okoz mindkettőjüknek. És utódaik is így születtek, akik természetesen rögtön magas szellemiséggel bírtak, s a Teremtő közvetlen szolgálatában álltak, mint az anyagi világ bizonyos elemeinek és törvényeinek védelmező istenségei, vagy szellemi természetű tudáskovácsok, tanítók, angyalok. Valójában ezeknek az embereknek még nem is volt mai értelemben vett anyagi testük, hisz nem a biológia törvényei alkották őket, mint az állatokat. Ők már kiemelkedtek ebből – hála a helyes irányból jött oktatásnak.
Talán hallottunk már spanyol vagy olasz nőket fecsegni. Nos, igen… be nem áll a szájuk. Ha egy nő valamiről meg akar győzni egy férfit, amiről ő maga már száz százalékig meggyőződött, akkor az olyan felindultsággal, határozottsággal, elszántsággal és beleéléssel tud róla beszélni, hogy nincs az a férfi, aki le tudná őt győzni bármilyen logikával vagy érvvel. Sőt, lássuk be: ellen sem tudunk állni neki. Egy idő után már mi is meggyőződünk arról, hogy igaza van. Belefáradunk abba, hogy az ellenkezőjéről győzködjük. Mivel igen vonzódunk hozzá, előbb-utóbb meghódolunk előtte: igazat adunk neki. Csak meg ne bántsuk! Csoda-e, hogy a transzba esett asszony meggyőzte a férjét, hogy bizony neki is csatlakoznia kell a fa gyümölcsének élvezetéhez; hisz ő is annyira élvezi, hogy majd kibújik a bőréből. Az asszony megkaparintotta vágyakozása tárgyát, most már tulajdona birtokában férjét is elámítja, és megszerzi magának. Ez már csak azért is fontos, hogy így biztosítsa magát arról, hogy valójában helyesen döntött. Hisz a férje is "helyesli".
Csakhogy ez csapda volt. A csapdát a bukott szellemszemély, Sátán, az Ördög (héberből: ellenszegülő) állította. Felállítani viszont az emberpár vágyainak hálójából tudta. Mindketten beleestek.
Majd midőn mámorukból felocsúdtak, rádöbbentek arra, amit tettek, de már késő – viszont még nincs minden veszve.
"És megnyilatkozának mindkettőjöknek szemei s észrevevék, hogy mezítelenek; figefa levelet aggatának azért össze, és körülkötőket csinálának magoknak."
(1Móz 3: 7)
Igen, ez lett a következménye annak, hogy szellemi Oktatójuktól elfordultak. Már nem lelkileg vonzódtak egymáshoz, hanem feszült lelkiismeretük (vagyis lelkiismeret furdalásuk) miatt anyagi, testi mivoltukban kezdték látni környezetüket, és önmagukat, egymást. Kezdtek anyagi vonzódást érezni egymás iránt. E vonzódás szexuális indíttatású volt. S hogy ezt leplezzék, betakarták szeméremtestüket. Az összezavart szellemiségű ember nem tudja önfeledten élvezni a lelki gyönyöröket, hisz anyagi vágyai folyton megzavarják e meditációt. Ezért rövidebb lefolyású kéjt keres. Erre tökéletesen alkalmas az a pár perces (órás) együttlét, amelyet az állatok viselkedéséből ellestek. Most már ilyen irányúvá degradálódott a gyönyör iránti vágyuk.
"És meghallák az Úr Isten szavát, a ki hűvös alkonyatkor a kertben jár vala; és elrejtőzék az ember és az ő felesége az Úr Isten elől a kert fái között."
(2Móz 3: 8)
Eddig a hűvös és meleg, a nappal és este, a félelem és nyugalom kettősségei nem zavarták őket, észre sem vették, hogy léteznek ezek az ellenpólusok. Most viszont, hogy a vágyaik visszahatásának a fogságába záródtak, folyamatosan ilyen kettősségekkel kell szembenézniük, ez a bűn visszahatása. A bűn: céltévesztés. Mivel, hogy elveszítették életük célját, már csak a vágyaik fátyolán át, anyagba zárva tudnak létezni. Nem szabadulhatnak ki ebből a fogságból mindaddig, míg meg nem élik mindazokat a visszahatásokat, melyek tettük következményei.
Teremtőjükre már nem úgy gondolnak, mint szerető Atyára, hanem olyan valakire, aki kérdőre fogja őket vonni tettükért. Még szeretik Őt, de már félnek Tőle. Újabb kettősség! Hogyan állhatnának Isten színe elé, amikor megbántották Őt, semmibe vették a parancsait, szerető gondoskodását. A szégyen érzése teljesen hatalmába kerítette őket. Most mit tegyenek? Hogyan tovább? Ez úgy fáj, és olyan torokszorító érzés! Mit mondhatnak Neki? Egyre inkább összezavarodik a fejükben a sok-sok kérdés. Nem tudnak vele mit kezdeni.
" Szólítá ugyanis az Úr Isten az embert és monda néki: Hol vagy? És monda: Szavadat hallám a kertben, és megfélemlém, mivelhogy mezítelen vagyok, és elrejtezém. "
(1Móz 3: 9, 10)
Az embert egyre jobban gyötri a bűn következménye: a lelkiismeret-furdalás, a félelem. Nem, nem a büntetéstől fél. Attól fél, hogy találkozzon Azzal, akit elárult. Attól fél, hogy mivel ő is felesége szavára esett bűnbe, talán elveszítheti őt is. Nem lát tisztán. Kétségek közt vergődik. Az a hosszú-hosszú Arany-kor véget ért.
" És monda Ő: Ki mondá néked, hogy mezítelen vagy? Avagy talán ettél a fáról, melytől tiltottalak, hogy arról ne egyél? "
(1Móz 3: 11)
A Teremtő természetesen pontosan tudja, hogy mi történt. E találkozás alkalmával inkább értelmes teremtményeit akarja megtanítani arra, hogy mi is a bűn következménye. Őket szeretné megkímélni ugyanettől a helytelen viselkedéstől. Ezért úgy fog hozzá a számonkéréshez, mintha nem tudna e tettről, illetve igyekszik következtetés útján rákérdezni. De figyeljük csak meg, hogyan is reagál erre a teljesen kétségbeesett, önmegalázott, vágyak börtönébe zárt, becsapott, porba süllyedt ember. Fölfelé már nem tud törekedni. Ehhez meg kéne alázkodnia Alkotója előtt. Ilyen körülmények között azonban eszébe sem jut. Tovább süllyed.
" És monda az ember: Az asszony, a kit mellém adtál vala, ő ada nékem arról a fáról, úgy evém. És monda az Úr Isten az asszonynak: Mit cselekedtél? Az asszony, pedig monda: A kígyó ámított el engem, úgy evém. "
(1Móz 3: 12, 13)
Ahelyett, hogy belátnák, bevallanák saját hibáikat, egymásra kezdenek mutogatni vádlón. De még magát az Istent is vádolni próbálja a férfi: "Akit te adtál mellém…". Mintha az nem is az ő vágya lett volna! Pedig korábban hogy szerette ezt a nőt! Minden gyönyörűségének forrása volt. Az asszony persze tovább mutogat. Ugyan jó irányba – és esze ágában sincs beismerni azt, amit 'eltakart', sem meghódolni akár a férje, akár a Teremtő előtt. Így tovább növelik bűnüket, ami ily formában már gonoszság. Hisz úgy fordultak Isten és egymás ellen, hogy pontosan tudták, mit tesznek. Egyszerűen csak helytelen vágyaiknak engedelmeskedtek, ahelyett, hogy a korábban már jól kiiskolázott lelkiismeretükre hagyatkoztak volna. E tettükért olyan ítéletet vagy következményt vontak magukra, amely az emberiség további sorsát is megpecsételi.
Átok és ígéret
"És monda az Úr Isten a kígyónak: Mivelhogy ezt cselekedted, átkozott légy minden barom és minden mezei vad között; hasadon járj, és port egyél életed minden napjaiban. "
1Móz 3: 14)
A Teremtő kész az ítélettel. A kígyót megfosztja a lábaitól és növényi táplálékától.
De tudjuk, hogy itt a kígyó csak eszköz volt. Mindazonáltal ez az eszköz egy lélekszikra megnyilvánulása, aki elfogadta, magára vállalta ezt a förtelmes feladatot. A kígyó korábban említett ravaszsága helytelen vágyaiból fakadt – mások fölött való hatalomra, mások tulajdonára vágyott, el akart másokat nyelni. Ezért a büntetést természetszerűen megérdemelte. Viszont az igazi büntetés a félrevezető Csalót és Hazugot, Sátánt illeti.
Ő korábban az anyagi teremtésmű felügyeletével megbízott Főkérub volt. Ahhoz, hogy ezt a munkát maradéktalanul el tudja végezni, szoros együttműködést kellett tanúsítania az Istennel, Tőle kellett folyamatosan tudást nyernie, és instrukciókat elfogadnia. Ez csak meghódolt állapotban lehetséges. Mély alázattal lehet valakinek az utasításait követni, és tőle tanulni. Lucifer azonban büszkévé vált munkája miatt, hatalma miatt. Elkezdte kiagyalni szívében, hogyan gyakorolhatna e teremtésmű felett uralmat anélkül, hogy neki állandóan a Teremtője előtt kelljen 'hajbókolnia'. Öntelt és büszke lett, túlságosan eltelt önmagával, szépségével és tudásával. Most, hogy már nyilvánvalóvá is tette szándékát mindenki szeme láttára, az Isten büntetést szabott ki rá. Arra ítélte, hogy veszítse el a lábait. A teremtésműben vagy egy emberi társadalomban a lábak a legalsó társadalmi réteget jelentik, a dolgozó osztályt. Egyben a tevékenységekben való előrejutást is szemlélteti. Sátánt tehát ezektől fosztotta meg a Teremtő. A továbbiakban nem volt, aki a parancsait építő, dolgos módon végrehajtaná, mint eddig. Így törekvéseiben nem is haladhatott. (Sátán ennek kiküszöbölésére alkotta meg, és terjesztette el a varázslást.) Továbbá az egész teremtésmű előtt hason kellett csúsznia, ha már Atyja előtt nem hajtott fejet.
Azzal is sújtotta, hogy élete hátra lévő napjaiban a Teremtőtől származó, legmagasabb rendű, és legízletesebb ismeret helyett az általa felügyelt, hitványabb anyaggal táplálkozzon. Az anyagot már úgyis a vágyak és illúziók hozták létre, így most a Teremtő ebbe a közegbe zárta a lázadó kérubot, hogy abból éljen. Nem engedte, hogy a továbbiakban Tőle származó instrukciók segítsék aljas terveinek megvalósítását. Bezárta előle a tökéletes szellemi csatornát. Jóval később azonban látni fogjuk, hogy lekorlátozásának ez még csak az első állomása. Ezen túl csak a már eddig megszerzett ismeretre támaszkodhat (Kicsapták az Univerzum Egyeteméről.). Ezzel azonban még nem ért véget a kálváriája. Sőt, csak most kezdődik igazán!
" És ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között, és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te, pedig annak sarkát mardosod. "
(1Móz 3: 15)
Bűn és bűnhődés – mondhatnánk Dosztojevszkij szavaival. Ez a vers alapját képezi Isten további tetteinek. Ez a mondat az oka és alapja a Biblia minden további szavának. Ez az egyetlen eszköz arra, hogy Isten visszájára fordítsa azt, amit bizonyos teremtményei elrontottak, és hogy végérvényesen megbüntesse őket, s a büntetést egyszer, s mindenkorra végrehajtsa.
Igen, a büntetés: halál. Az embernek is, és a szellemi felbujtónak is, Sátánnak is. Még 'az nap' végre is fogja hajtani Isten, amelyen elkövették az alapjául szolgáló bűnt, illetve gonoszságot.
Itt célszerű elkülöníteni a bűnt a gonoszságtól – következményei tekintetében is. Sátán és az édeni emberpár akaratlagosan, szándékosan vétkeztek. Ez gonoszság, nem igazítható helyre; büntetése: halál. Ellenben az ember további leszármazottainak nagy része tudatlanul követ el helytelenséget. Ez oktatással helyreigazítható, és az illető visszavezethető arra a szellemi szintre, amelyről lázadó ősatyja tudatosan lezuhant.
Ez az oka annak, hogy a Teremtő nem hajtotta végre azonnal a halálos ítéletet. Hiszen akkor az emberiség nem jöhetett volna létre, sőt Sátán elpusztításával a Világegyetemet is elpusztította volna. Ez esetben viszont, ha újra teremti mindezt, ugyanezek a problémák újra felütötték volna a fejüket. Hisz az egész valójában a vágyak megvalósítására való törekvések következménye. Mindez jól szabályozható; de a nyílt lázadás romboló hatással van rá. Tehát lehetőséget kellett biztosítani a továbbiakban arra, hogy minden érintett fél pontosan megtudja, milyen következményekkel jár az Istennel szembeni lázadás. Mindezt oly módon kell tisztázni, hogy az ítélet majdani végrehajtása után a legcsekélyebb kétely se merülhessen fel annak jogosságát illetően; illetve véletlenül se jusson eszébe követni a bűn e formáját, veszélyeztetve ezzel a Világegyetem egységét és békéjét.
Tehát ebben a versben a Teremtő egy igen fontos próféciát közöl. Röviden azt, hogy mi is fog történni ez után a földön és fönn, a Világegyetem egén.
De mit is jelent a prófécia? A földi asszony és a kígyó – vagy ezek magzatai – közötti ellenségeskedés világos. Annak végkimenetele is. De mit jelent ez az égben? A felbujtó: Sátán. Az asszony nem más, mint a Teremtő Felesége (Aki, minthogy Belőle teremtetett, a szellemi Világegyetem). Ők létre fognak hozni egy Magot, vagy Magzatot. Később fény derül rá, hogy ez a Mennyei Királyság. Sátán is létre fog hozni egy magot. Az oldalára állított szellemszemélyek segítségével és közreműködésével félrevezeti az emberiség nagy részét. Ez lesz az ő szerelmük gyümölcse, vagy magja. E kettőnek a harcát és e harc végeredményét jövendöli meg nekünk itt Isten.
Igen, egy Királyságot állít fel a Teremtő a mennyekben, amely kettős célt szolgál. Egyrészt levezeti a Mennyei Bírósági Pert, és végrehajtja az ítéletet Sátán és szervezete fölött; míg másfelől levezényli a Paradicsom újbóli felépítését, melynek segítségével az emberiségnek arra érdemes tagjait visszavezeti Atyjához, Istenhez. A többiek a tudatlanság sötét birodalmába kerülnek: meghal.
"Az asszonynak monda: Felette igen megsokasítom viselősséged fájdalmait, fájdalommal szűlsz magzatokat; és epekedel a te férjed után, ő, pedig uralkodik te rajtad. "
(1Móz 3: 16)
Az asszony becsapta a férjét, szembeszállt vele, megingatta a főségi elrendezést: megszakította vele azt a csodálatos, meghitt kapcsolatot, ami a lelküket összekötötte. Addig boldogan nemzettek szellemi gyermekeket Teremtőjük szolgálatára, mert összeforrt lelkük ezt lehetővé tette. Ezek után ez viszont már csak az állatok szintjén valósulhat meg. Ez egy újabb kegyetlen kettősség. Lelkében ragaszkodik férjéhez – mégis szembeszegül vele. Érzék feletti lelkük egymással utódok létrehozására és felnevelésére vágyik, mégis állati, biotikai szinten tudják ezt már csak megvalósítani. Micsoda fájdalom! A gyermek, akire vágynak: anyagi lesz, és nem úgy fog viselkedni, mint szeretnék. Ez a tudat őrjítő, nem is beszélve a biológiai folyamat közben fellépő gyötrelmekről és fájdalmakról. Hiszen bűnös hajlamuk innen kezdve genetikailag kódolttá válik. Már csak bűnös hajlamú, szenvedő utódokat hozhatnak erre a világra, akiknek az élete csupa kínlódás és tévedés lesz. Születésüktől fogva hajlamosak lesznek a rosszra, és igen komoly erőfeszítéseket kell tenni már az életben maradásukért is.
De mint korábban már tapasztalhattuk, ez a prófécia nem csupán a földi asszonyhoz szól. Saját Feleségének is, a milliónyi és milliónyi angyalból és csillagból álló mennyei szervezetének. Amit az ember és a felesége ezután tenni fog, ahogy szenvedni, bűnhődni fog, ahogy tökéletlen utódok millióit hozza világra, az lényegében a Mennyei Asszony hatalmán belül történik. Vagyis a vágyak, és érzelmek birodalmából fakad. Nem csak a földön, de az egekben is bekövetkezik, amely természetes módon óriási kínszenvedést, fájdalmat, gyötrelmet fog okozni az Asszonynak is. Valójában Ő viselős ezekkel a világméretű problémákkal. Ő szüli ezeket. Neki okoznak kínokat. De természetesen a Teremtő nem hagyja Őt magára.
Lelkiismeret-furdalása következtében az a kettősség is mardossa őt és Őt is, hogy bár szereti a férjét, mégis helyteleníti szívében, hogy férje oly szorosan irányítja. Szeretne több szabadságot; hisz olyan sok a vágya és szenvedése, amelyeket meg szeretne valósítani és szüntetni. Azt hiszi, ez egyedül is lehetséges. De egyedül csak lebontaná mindazt, amit együtt felépítettek; újat építeni helyette nem tudna, hisz az ehhez szükséges életerő és tudás a férjétől jön. Így fojtogatva érzi magát férjre hatalmának szorításában.
"Az embernek, pedig monda: Mivelhogy hallgattál a te feleséged szavára, és ettél arról a fáról, a melyről azt parancsoltam, hogy ne egyél arról: Átkozott legyen a föld te miattad, fáradságos munkával élj belőle életednek minden napjaiban. Töviset és bogácskórót teremjen tenéked; s egyed a mezőnek fűvét. Orczád verítékével egyed a te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te s ismét porrá leszesz."
(1Móz 3: 17- 19)
Elítélte a Teremtő a kígyót, az asszonyt; és most az ember következik. Hasonló dolog történik vele, mint Sátánnal. Valójában magát az anyagi világot átkozza meg. Mivel az ember bensőséges kapcsolata megszűnt a Teremtőjével, de még a mennyei Asszonnyal is, így tudásában arra szorítkozhat, amit eddigi édeni tartózkodása alatt megtanult. Abból kell a továbbiakban fenntartania magát. Saját magát az anyag, az átkozott anyag birodalmába zárta. Abban is abból kell tovább élnie mindaddig, míg minden teremtett lélek számára egyértelművé nem válik a halálos ítélet jogosultsága. A Teremtő nem tud neki tovább segíteni, csupán annyira, hogy a felvetődött vitakérdések egyszer s mindenkorra tisztázódjanak. Hadd látszódjék meg az a hosszan tartó szenvedés is, amely az Istennel való szembefordulás miatt van.
Mik ezek a vitakérdések? Ha megtapasztaljuk a jót és a gonoszt, az valóban halált von maga után? Az Isten valóban jogosult arra, hogy megmondja nekünk: mit tegyünk? Tudunk boldogulni az éltben egyedül is? Képesek vagyunk örökké élni Isten nélkül is? Isten valóban minden jót megadott nekünk? Vagy visszatartott tőlünk valami fontosat? Ki mondott igazat: a Kígyó, vagy Isten? Miért hagy bennünket Isten kétségek közt vergődni az Ő igazsága és a mi vágyaink között? Vajon Isten valóban szeret bennünket, vagy csak felhasznál bennünket saját kedvteléséhez? Egyáltalán az Isten mennyiben jogosult arra, hogy uralkodjék a Világegyetem fölött? Ilyen és ehhez hasonló kérdések fogalmazódnak meg az emberben az első bűn elkövetése óta. Később még más kérdések is felmerülnek majd. Ezeket a Teremtőnek egytől egyig hitelt érdemlően tisztázni kell, és tisztázni is fogja a hosszú történelmen át. Amíg egyetlen kérdés is tisztázatlan az imádói előtt, addig nem hajthatja végre az ítéletet a bukott világ fölött. Ellenkező esetben egy új teremtés során azok újra felszínre kerülnek, s újabb zavart okoznak, újra ítéletet vonnak magukra a kételkedők.
A föld a Manu-nap (Ember-nap) végén éjbe fordul, megsemmisítve rajta minden élőlény, anyagba zárt lélek emberi jogát. Belőlük épül majd fel az új Manu-napon az anyagi világ illúziója, de az már tökéletesen fog működni (mai szemmel nézve!). Vagyis számukra lehetőség nyílik újra emberré válni. Ennek bekövetkeztéig mintegy 427 000 év van hátra – mai földi idő szerint. Vagyis már több mint két millió éve tart a vizsgálat – a védikus irodalom szerint.
Kiűzetés a Paradicsomból
"Nevezte vala pedig Ádám az ő feleségét Évának, mivelhogy ő lett anyja minden élőnek. És csinála az Úr Isten Ádámnak és az ő feleségének bőr ruhákat, és felöltözteté őket."
(1Móz 3: 20, 21)
Az Írásokban itt találkozunk először a megteremtett ember nevével: Ádám (Ember); felesége: Éva (Minden élő anyja, Anya). Ez is az anyagi kettősség következménye. Meg kell neveznünk a dolgokat, hogy meg tudjuk azokat különböztetni egymástól (nem elég gondolni rá, vagy dallamba szőni azt!). Hogy szégyenérzetüket elfeledjék, a testüket megóvják, a Teremtő felöltöztette őket. Gyermekeit a föld anyagába burkolta; Ő maga és Felesége is a csillag-milliárdok csodás kavalkádjába burkolódzott. A továbbiakban ennek fontos jelentősége lesz. Továbbra is gondoskodik fennmaradásukról – részben szeretetből, részben a korábban már említett okokból. Továbbra is segít nekik megvalósítani a vágyaikat, de már nyilván lényegesen alacsonyabb szinten. Hisz a vágyaik is jóval silányabbak: anyaghoz kötöttek.
Megfigyelhetjük, hogy az Isten bőrből készült ruhát ad rájuk. Ehhez meg kell ölnie az állatot. Megtanítja őket arra, hogy hogyan öljék meg, és dolgozzák fel az állatokat. De még nem eszik meg, csak az Özönvíz után. Most az Ezüst-korban vagyunk, ami azt jelenti, hogy az állatokat fel kell áldozni az Istennek égőáldozat formájában. Így tartanak fenn Vele imádati kapcsolatot. Ugyanezt a kapcsolatot korábban közvetlen lelki kapcsolat formájában valósították meg. Ezt nevezzük ma: meditációnak. Az Arany-kor több mint másfék millió évig tartott, s körülbelül jó kétmillió éve ért véget. Az Ezüst-kor 1, 2 millió évig volt folyamatban.
"És monda az Úr Isten: Ímé az ember olyanná lett, mint mi közűlünk egy, jót és gonoszt tudván. Most tehát, hogy ki ne nyújtsa kezét, hogy szakaszszon az élet fájáról is, hogy egyék, s örökké éljen: Kiküldé őt az Úr Isten az Éden kertjéből, hogy mívelje a földet, a melyből vétetett vala. És kiűzé az embert, és oda helyezteté az Éden kertjének keleti oldala felől a Kerúbokat és a villogó pallos lángját, hogy őrizzék az élet fájának útját."
(1Móz 3: 22- 24)
Igen, tettünknek ez egyenes következménye lett. Ádámnak így megszakadt a kapcsolata az eredeti tudással, a Teremtővel. Viszont nyilván vágyott arra, hogy visszanyerje eredeti helyzetét. Ő azonban teremtésekor tökéletes volt, s saját jószántából fordított hátat ennek az állapotnak. Ugyanezt az állapotot már soha nem nyerheti vissza. A bűnt meg lehet bocsátani – oktatással párosítva. A szándékos bűnt azonban értelmetlen. Hisz, ha százszor bocsátaná is meg neki a Teremtő; újra visszatérne 'okádékához'.
Természetesen ez az alapelv is bizonyításra szorul a teremtett világ személyei miatt. Az elkövetkező két és félmillió év egyértelművé teszi ezt. A megbocsátásnak akkor van értelme, ha a bűn elkövetője megbánta tettét. A megbánás abban nyilvánul meg, hogy meghódol az előtt, akit megbántott, és felhagy korábbi helytelen tettével; illetve erejét megfeszítve törekszik a helytelenség negatív következményeit helyreigazítani. A tudatlanságában bűnös ember felismerve ezt, képes mindezt megtenni, hisz sohasem vitt véghez tökéletes cselekedeteket. Így, ha helyes irányba fordul, és oktatást nyer; azt bölcsen felhasználhatja saját jellemének és tetteinek kiigazítására. Ehhez Oktatójától, Istentől maximális segítséget kap. Aki azonban már korábban tökéletes volt: bármit is tesz, tette mindig is horpadást fog okozni az életében és másokéban is. Nem érheti el újra a tökéletességet, mert életében örök botláskő marad helytelen tette. Leszármazottai is mind-mind tökéletlenek lesznek. Ők viszont fölemelhetők a tökély szintjére. Ehhez azonban szükség van egy nagyon fontos dologra, amit épp az Ezüst-kor idején alkalmazott állatáldozatok mutatnak és tanítanak meg.
Tehát kiküldte őket Isten az Éden, a Gyönyör kertjéből. A szenvedés közepette folyamatos gyönyört már nem élvezhetnek. Megszakította velük lelki kapcsolatát is. Most már hiába meditálnak akár évmilliókon át, soha nem kerülhetnek olyan békés összhangba Istennel, mint korábban. Föllépett a Bizalmatlanság; mint távolság-tartó erő. A kapcsolatukat folyamatosan gátolja a lelkiismeret-furdalás, a szenvedés és az anyagi létért való örökös küzdelem. Viszont, hogy mégis emlékeztesse őket arra, hogy mindennek ellenére Tőle függnek, arra tanította meg őket, hogy munkájuk gyümölcsének zsengéjét elégetve ajánlják, áldozzák fel Neki. Illetve gyermekeiket is ezen keresztül lehet visszavezetni eredeti helyzetükbe.
Továbbá előremutat ezzel egy sokkal fontosabb áldozatra, amit majd Ő fog meghozni leszármazottaikért, hogy ez által azok helyeselt állapotba kerülhessenek Ő előtte. Nem sokára meglátjuk ezt is.
Érdekes, hogy itt megint csak azt írja, hogy: „az Éden keleti oldalához állította a kerubokat”. Ez szintén a Manu-nap jelentőségéra utal. A földi világrend végéig már egészen biztos, hogy hiába is próbálnának bejutni Édenbe. Hiába való és lehetetlen is lenne saját zavart lelkiviláguk miatt. Egyszerűen meg se találnák. A leszármazottak azonban igen. Ők viszont csak a következő Manu-nap hajnalán juthatnak be oda, méghozzá a kérubok felügyelete alatt. Ha olyan valaki próbál bejutni, aki nem oda való; neki ott a villogó pallós lángja. Könnyedén végez vele. A Biblia végén meg is látjuk majd, hogyan. Aki oda bejut, számár egy új világ hajnala tárul fel. Ezt jelzi a kelet.
